Botladoznak, vánszorognak, kúsznak a selejtek

Rendszertelen szívdobbanást okoznak a sejtek

Gyötrelmes szorításba fájdul meg a torok

Kínkeserves szenvedésben lelked sültként forog

Miért nem marad nyugodtságban, egyhelyben a szellem?

Végtelen vad vizében miért kell elsüllyednem?

Apránként felemészt függőségem lángja

Édes ajkát nem érintem, énem része bánja

Hevesen vonzódom, leheletem meleg

Bármennyire akarom, nem lehetek veled

Ritmusa a csöndnek:

Szervezetlen zaj

Ha dallama lenne

Az lenne csak baj

Szokatlan muzsika

Nem látja a szemed

Szépségét nem hallod

Csak, ha megfigyeled

Ezernyi hangszerének

Nem is tudom nevét

Minden egyes pillanatban

Végrehajt egy cserét

Hanghadseregnek kell

A levegőt rónia

Füleken átszálló

Titkos harmónia

Kavargó, örvénylő különböző szemek

Hazugságot, igazságot mondhatnak neked

Őszintén néznek, szándékuk rejtély

Nem tudhatod biztosan, hogy vesztettél vagy nyertél

Lelkük lehet nekik jószándékkal tele,

De attól még nem biztos, hogy igazság jár vele

Mit tehetsz tehát, ha szemek vesznek körbe?

Magadba tekintesz, aztán a tükörbe

Tedd fel hát a kérdést: Mi ér többet neked?

A hazugság sérelme vagy, hogy igaz lehet?

Szívembe tőr

Némán hatol

Lelkem katonája

Kardjába hajol

Tántorgok, elesek,

Magamba zuhanok

Reményem már csak

Összetört darabok

Lelkem arcán ül

Fájdalmas, torz vigyor

Egyszer tán kisimul

Nem tudom, hogy mikor

Roskadtan fekszem ott

Sebzett hullám bűzlik

Fejem vad álmait

Gondolatok űzik

Ezeréves sebemből

Újra friss vér buggyan

Begyógyulni mikor hagyom

Én kéne, hogy tudjam

Kegyetlen karmok karcolják a sebem,

Szorítják, csavarják, nem jó ez így nekem.

Ha véget ér, nem múlik, továbbra is fáj,

Fülembe átkot súg ezer képzelt száj.

Szenvedek, izzadok, mikor lesz már vége?

Miért kellett megszületnem erre a vidékre?

Lelkem satu fogja, reccsen egy nagyot,

Megtörök, ennyi volt, és már itt sem vagyok.

"Bárcsak..." sóhajtok fel, "...ilyen egyszerű volna",

De ezer szájnak keze ránt le a pokolba.

Szorítják, csavarják összetörött lelkem.

Megtörik-e egyszer? Nem tudom, csak sejtem.

Tétova nyúlként

Lapulok a fűben

Vadak vesznek körül

Széna vagyok tűben

Száz vicsorgó szempár

Pásztázza a lelkem

Magamként feküdtem,

De más emberként keltem

Nagy tudás, hatalom

Rejtvényekbe rejtve

Rétegekben bujkál

S elvész az értelme

Elegánsan vonagló

Szebbnél szebb mondatok

Üresen konganak

Hüvelyük elhagyott

Szépajkú költők

Nagy szavakat zengve

Üres locsogásuk

Oltják az emberbe

Félmosoly fogódzkodik

Félénken az arcomon

Van-e néki ottan helye?

Valós-e a tartalom?

Körbenézek, nem lát senki,

Orrom alatt kuncogok

Sejtésem van csupán miért,

Pontos okot nem tudok

Nárcisztikus kicsiny öröm

Csiklandozza tudatom

Honnan jött és miért van itt:

Azt még most is kutatom

Mit csinálok? Miért somolygok?

Egy lelket sem érdekel

De az érzés egyhelyben áll,

Eszében sincs menni el

Ekkor viszont megjelenik

Elmém undok pásztora

„Nem tudom, hogy honnan jöttél,

De nyomban visszamész oda!”

Bunkósbotja nagyot suhint,

Rá az érzés orrára

Az szűkölve lohol vissza

Annak kicsiny odvába

Zajosan zengő zizgentyűk

Zúgnak a szélben szűntelen

Zord, züllött zebracsordák

Ziláltan szállnak szenvtelen

Hangos hangokat hallatnak

Hideg testük tombol

Hontalan hordaként hallgatják

Heves tudásom, tanomból

Feslett foguk fehérlik

Fényesen vakít villanása

Falkájuk feje fortyog

Felhangzik véres vakkanása

Csalfa csönd csődül

Csalódott darvak dulakodnak

Csontfogak csoportja csattan

Csomóján dirib-daraboknak

Hallgatag hústömegek

Kőtömbökként ülnek

Múlnak az évek,

De ők nem őszülnek

Zakkantan zakatolva

Zeng nekik a talaj

Hideg arcuk meg se rezdül,

Ott maradnak. Se baj!

Semmi-létük megnyugtató,

Egyszerű és monoton

Úgy ülnek ott, mint kopott székek

Egy vénséges vonaton

Szájuk néma, fejük üres,

Bámulják az ablakot

Egyik-másik fejébe tesz

Egy odaillő dallamot

Sárgán suhan birka tömeg,

Szeli át a levegőt

Addig halad, addig rohan,

Míg eléri a temetőt

Tudod, hogy nem szabad,

Viszont nem érdekel

Józan eszed könyörögve

A földön térdepel

Ránézel szelíden

Szánakozó mosoly arcod

A lovak közé csapsz lazán

És szekered a falnak hajtod

Összetört testedet

Fájdalmasan siratod

Létednek megszűnését

Többé nem akarod

Felveszlek karomba

Ápollak gondosan

Kiheverni, hogy fogod

Nem tudjuk pontosan

Gyógyult tested valahára

Lassan fellélegzik,

De elmédet rothadó

Vágyálmok mérgezik

Fölkapod poharad

Mohón kortyolsz belé

Vakmerőn veted magad

A fenevad elé