Bizonytalan bonyodalmak gabalyodnak gondtalan

Jövőm stabil alapja vaj meddig marad hontalan?

Félelemnek semmi nyoma, üvegcséje lakatlan

Ürességem kulcsa viszont benne van a lakatban

Tudatomnak szerelvénye térkép nélkül zakatol

Nem tudom, hogy mikor vagyok, de majd kikötök valahol

Lelkemnek egy darabja kanyaronként elveszik

Apró, mohó traumáim, zsebeikbe elteszik

Bőröm: szúró tüskék lapja. Védekezem erőtlen

Hiába az ellenállás, tüskék jönnek belőlem

Összetörve fekszek nyugton, szerteszét a darabok

Részeiket összeszedve még egy mosolyt kirakok

Nevetésem nem hallani, magányomban hallgatok

Csak akkor, ha megzendítem játszik el egy dallamot

Szellemes szavakkal szólalok

Vagy csak próbálok néha

Gondolataim gyakran lesznek

Nyelvemnek martaléka

Szavak járnak körbe-körbe

Én csak ülök ott középen

Fáradt fejjel, elgyötörve

Nézek szét a nyári képen

Öreg víztoronyként állok

Nehéz vagyok, ingatag

Szóvirágok kertje nyílik

A kicsorgó víz alatt

Elhagyott gondolatok

Össze-vissza hevernek

Szomorú sorsukról

Nem tudnak, s nem tehetnek

Zavart elmék

Eltévedt gyermekei ők

Nem létező holttestükkel

Telnek temetők

Kínkeserves siralmukat

Nem hallhatja senki sem

Senkinek nem hiányoznak

Eltűnnek a semmiben

Megmaradt a karó

Leverték erősen

Hiába rángattam

Finoman vagy bőszen

Lazult kicsit ugyan

Láncom nem oly feszes

Meggyötört testem viszont

Továbbra is sebes

Ledőlök a karóra

Támaszkodom azon

Fogvatartóm nekem

És egyszerre támaszom

A lánc hideg vasa

Bokámat harapja

Nem tudom eljön-e

Szabadságom napja

Beesett szemekkel

Bámulom az eget

Kérdem én a karót:

Nem szenvedtem eleget?

De választ nem kapok

Hogy is kaptam volna?

Csak elkeseredésem

Lökte elmém porba

Megadóan sóhajtok

Elfogadom sorsom

Sejtettem:

Fájdalom nem szorítja torkom

Nem bánom, igazán

Csak jobb, mint a semmi

Legalább támaszként

Tudom hasznát venni

Szürke liliomok láttatok-e napfényt?

Borzolgat-e még a tavaszi szellő?

Gyermekek voltunk mindannyian rég,

De egyszer minden gyermek felnő

Kitart-e még a táptalaj édese?

Életadó folyam éri-e talpatok?

Vagy hamuvá vált az egykor meleg föld

És víz többé nem oltja szomjatok?

Hiába virágzol gyönyörűen, szépen

Rothadás csontmarka megragad

Lehet, hogy megmarad szépséged egy képen,

De rútságod úgyszintén ottragad

Nem szánt már paraszt, szorgos kezével

Mocskos, eltorzult földeken

Termékeny magvak nem szállnak a széllel

Friss gyümölcs korhadt fán nem terem

Rothadó múltból virágzik a jövő,

Ha nincs méreggel telve a táptalaj

Újra virágzik Istennek kertje

Szebben és teltebben, mint tavaly

Látja maga előtt,

Időnként feltűnik

Mielőtt megfogná

Ő maga eltűnik

Futkos a hátamon,

Vánszorog fel-alá

Néha, hogy megpihenjen

Ledől egy fal alá

Szemei sötétek,

Tüdeje zakatol

Lábait elhagyta

Útközben valahol

Továbbvánszorog

Keresgél szorgosan

Gondtalan gondjait

Gondozza gondosan

Szólni akarna,

De hangja megremeg

Ha meg tudna szólalni

Szavalna verseket

Szelleme nem fásul

Rója a köröket

Csak ezt tudja csinálni,

De nem érez örömet

Örökké keresi,

De csak nem találja

Az, hogy nem létezik

Nem az ő hibája

Fölköhögött érzelmeim

Sorvadnak a kezemben

Elhalt öröm, szilárd könnyek

Raboskodnak szememben

Múlt fájdalmas emlékei

Belémmarnak bőszen, vakon

Megszoktam már kaparásuk

Elme-ajtóm rájuk csapom

Zsúfolódnak, tömörülnek

Görbe körmük réseket váj

De mindezek ellenére

Kitart még az öreg raktár

Tehetetlen dühtengerük

Sok hullámja viharos

Kitörni még nem tud így se,

De mit talál: félremos

Lélekhajóm hánykolódik

Harcot vív a vizeken

Ha egy hullám elsodorja

Árát, azt én fizetem

Sebes testtel kapaszkodom

Erősen az árbócba

Nem engedem, pedig tudom,

Hogy el vagyok kárhozva

Tiszta homályból,

Nyitatlan szájból

Igaz szavak szólnak

Fagyos peremét

Hiába kereséd

Lent a pokolnak

Gyümölcsöd éretlen,

Tudásod kéretlen,

Érzeted elenyész

Hiába van eszed,

Ha észre sem veszed:

Belepte a penész

Kortalan kezekkel

Szorít a vadember

Tetteid tömegén

Könnyedén kezelve

Enged neki az elme

Ez vagyunk: te meg én

Ösztönöd rabul ejt,

Mert a vér nem felejt

Rég nem élt napokat

Az, aki szembeszáll

Választ ő nem talál

Sötétben tapogat

Derekam vasmacska

Süpped az ágyamba

Felállnék lábamra

De a kék nem hagyja

Térde mellkasomon,

Mint ezernyi elefánt

Súlya lent tart, elnyom engem,

De keze sose bánt

Kiszáradt ajkamat

Kék mézzel itatja

Szomjazó lelkemnek

Tetszik a zamatja

Jól tudom, fojtani

Akar engem a kék,

De színe oly pompázó,

Oly gyönyörű szép