Szürke liliomok láttatok-e napfényt?

Borzolgat-e még a tavaszi szellő?

Gyermekek voltunk mindannyian rég,

De egyszer minden gyermek felnő

Kitart-e még a táptalaj édese?

Életadó folyam éri-e talpatok?

Vagy hamuvá vált az egykor meleg föld

És víz többé nem oltja szomjatok?

Hiába virágzol gyönyörűen, szépen

Rothadás csontmarka megragad

Lehet, hogy megmarad szépséged egy képen,

De rútságod úgyszintén ottragad

Nem szánt már paraszt, szorgos kezével

Mocskos, eltorzult földeken

Termékeny magvak nem szállnak a széllel

Friss gyümölcs korhadt fán nem terem

Rothadó múltból virágzik a jövő,

Ha nincs méreggel telve a táptalaj

Újra virágzik Istennek kertje

Szebben és teltebben, mint tavaly

Látja maga előtt,

Időnként feltűnik

Mielőtt megfogná

Ő maga eltűnik

Futkos a hátamon,

Vánszorog fel-alá

Néha, hogy megpihenjen

Ledől egy fal alá

Szemei sötétek,

Tüdeje zakatol

Lábait elhagyta

Útközben valahol

Továbbvánszorog

Keresgél szorgosan

Gondtalan gondjait

Gondozza gondosan

Szólni akarna,

De hangja megremeg

Ha meg tudna szólalni

Szavalna verseket

Szelleme nem fásul

Rója a köröket

Csak ezt tudja csinálni,

De nem érez örömet

Örökké keresi,

De csak nem találja

Az, hogy nem létezik

Nem az ő hibája

Fölköhögött érzelmeim

Sorvadnak a kezemben

Elhalt öröm, szilárd könnyek

Raboskodnak szememben

Múlt fájdalmas emlékei

Belémmarnak bőszen, vakon

Megszoktam már kaparásuk

Elme-ajtóm rájuk csapom

Zsúfolódnak, tömörülnek

Görbe körmük réseket váj

De mindezek ellenére

Kitart még az öreg raktár

Tehetetlen dühtengerük

Sok hullámja viharos

Kitörni még nem tud így se,

De mit talál: félremos

Lélekhajóm hánykolódik

Harcot vív a vizeken

Ha egy hullám elsodorja

Árát, azt én fizetem

Sebes testtel kapaszkodom

Erősen az árbócba

Nem engedem, pedig tudom,

Hogy el vagyok kárhozva

Tiszta homályból,

Nyitatlan szájból

Igaz szavak szólnak

Fagyos peremét

Hiába kereséd

Lent a pokolnak

Gyümölcsöd éretlen,

Tudásod kéretlen,

Érzeted elenyész

Hiába van eszed,

Ha észre sem veszed:

Belepte a penész

Kortalan kezekkel

Szorít a vadember

Tetteid tömegén

Könnyedén kezelve

Enged neki az elme

Ez vagyunk: te meg én

Ösztönöd rabul ejt,

Mert a vér nem felejt

Rég nem élt napokat

Az, aki szembeszáll

Választ ő nem talál

Sötétben tapogat

Derekam vasmacska

Süpped az ágyamba

Felállnék lábamra

De a kék nem hagyja

Térde mellkasomon,

Mint ezernyi elefánt

Súlya lent tart, elnyom engem,

De keze sose bánt

Kiszáradt ajkamat

Kék mézzel itatja

Szomjazó lelkemnek

Tetszik a zamatja

Jól tudom, fojtani

Akar engem a kék,

De színe oly pompázó,

Oly gyönyörű szép

Botladoznak, vánszorognak, kúsznak a selejtek

Rendszertelen szívdobbanást okoznak a sejtek

Gyötrelmes szorításba fájdul meg a torok

Kínkeserves szenvedésben lelked sültként forog

Miért nem marad nyugodtságban, egyhelyben a szellem?

Végtelen vad vizében miért kell elsüllyednem?

Apránként felemészt függőségem lángja

Édes ajkát nem érintem, énem része bánja

Hevesen vonzódom, leheletem meleg

Bármennyire akarom, nem lehetek veled

Ritmusa a csöndnek:

Szervezetlen zaj

Ha dallama lenne

Az lenne csak baj

Szokatlan muzsika

Nem látja a szemed

Szépségét nem hallod

Csak, ha megfigyeled

Ezernyi hangszerének

Nem is tudom nevét

Minden egyes pillanatban

Végrehajt egy cserét

Hanghadseregnek kell

A levegőt rónia

Füleken átszálló

Titkos harmónia

Kavargó, örvénylő különböző szemek

Hazugságot, igazságot mondhatnak neked

Őszintén néznek, szándékuk rejtély

Nem tudhatod biztosan, hogy vesztettél vagy nyertél

Lelkük lehet nekik jószándékkal tele,

De attól még nem biztos, hogy igazság jár vele

Mit tehetsz tehát, ha szemek vesznek körbe?

Magadba tekintesz, aztán a tükörbe

Tedd fel hát a kérdést: Mi ér többet neked?

A hazugság sérelme vagy, hogy igaz lehet?

Szívembe tőr

Némán hatol

Lelkem katonája

Kardjába hajol

Tántorgok, elesek,

Magamba zuhanok

Reményem már csak

Összetört darabok

Lelkem arcán ül

Fájdalmas, torz vigyor

Egyszer tán kisimul

Nem tudom, hogy mikor

Roskadtan fekszem ott

Sebzett hullám bűzlik

Fejem vad álmait

Gondolatok űzik

Ezeréves sebemből

Újra friss vér buggyan

Begyógyulni mikor hagyom

Én kéne, hogy tudjam